A mérkőzés előtt továbbra is kemény háttérmunka fojt és röpködtek a statisztika adatok még az öltözőben, miután igen nagy elánnal vetettük bele magunkat a mérkőzésbe. Kezdeti lelkesedésünk az ellenfelet a kapujukhoz szögezte, méghozzá annyira, hogy az első néhány percben a félpályán innen is csak vendégségbe jártak az Inter játékosai. Nem is kellett sokáig várni az első lehetőségekre, amellyel még csak teszteltük a kapusukat, aki nem is gondolta volna hogy Rucsi fejben annyira jó, hogy hibátlanul bólinthat a felé kérdőn repülő labdára. Rezzent is egyet a háló, mint éreztetvén, hogy ő ott van, és szeretne több figyelmet kapni. Nem is kellett sokat várni a következő bólintásra, de addig sem untattunk a hálóőrt, inkább megtornáztattuk néhány támadással. Az első félidő vége felé néhány eladott labdával sikerült a mentális képességeinket a műfű szintjére süllyeszteni, amit okosan kihasznált az ellenfelünk. A pálya széléről bekiabált "Mi vezetünk, nyugodjunk meg!" sem hozta a várt eredményt, így már egálban álltunk a _statikusan_ közepes formát hozó ellennel. A fordítás után is uraltuk a pályát, amelyhez hozzátartozik, hogy a meginduló kontrákat is kezelni kell tudni. A védelem állta is a sarat keményen, de egy ilyen esetben sajnos a bírónak regisztálnia kellett egy újabb kapott gólt. A Nagy Inter a hajdani statikusra emlékezetető játékkal kezdte tördelni akárcsak a mérkőzést, s úgymint a focicipőben végződő végtagjainkat is. Végül Rucsi idegszálai roppantak először, aminek hatására már egy fellegekben járó focistílussal jegyezte a mesterhármast jelentőt. A végjátékot (vígjátékot) megelőzően érkezett meg a dramaturgiai csúcspont, amelynek hatására gólhátrányba kerültünk. Emiatt vette elő centenáriumi csapatunk a jól bevált előreívelgetős módszert, ami eddig igen sok helyzetben segített pontot menteni az utolsó lehetőségekben. A mérkőzés így tényleg mindkét fél részéről statikussá vált, mert az előreívelt labdákra a visszívelt volt a válasz. És amikor már mindenki az óráját nézte, akkor a Bocsisrácok Zsad olyan pipát ívelt, hogy arra még a szerencse angyala is csak annyit mondott a sorsnak, hogy: "Ühüm.". A mérkőzés befejezése után - ámbátor nem is a végén - Hozso volt a legjobban képben, hogy ezt azért érdemes valahogyan eldönteni a továbbiakra való tekintetében. Így sorsdöntő pontrúgásokra került sor, amelyhez Rucsi, Jerry és Zoli sorakozott, nem beszélve a Mindet-kivédem Zsadról. Rucsi szépen jegyezte a házi bajnokságban a behozhatatlant, Jerry maga is meg volt lepődve, hogy nem rúgta fölé, de mindeközben a Man-of-the-Match Zsad nem hagyott lehetőséget Zolinak bizonyítani, mert kivédett két (és fél) pontrúgást.
Ünnep ez, ünnep Rucsi 4 gólja, az is, hogy száz meccs óta együtt, hogy ott lehettünk és, hogy ennyire boldogan ünnepelhettük meg, hogy még mindig egy csapat vagyunk!